2014. április 26., szombat

Úton a remény felé - Marosvásárhely

Kilencedik rész



2 óra alatt Kolozsváron voltunk, fél 8 kor Vásárhelyen. Rövid időn belül készítettek egy új filmet. A professzor urat nem kellett győzködjem, hogy tartson itt, mert meggyőzte a film. Csak a fejét rázta és megkérdezte a kollégáját, hogy van-e egy üres ágya? Na meg azt, hogy miért nem jöttem sürgősségivel?
A vásárhelyi klinika egy 1oo éves épület. A lehetőségekhez képest jól karban van tartva, és példás tisztaság van benne. Nem csak a hely, de az emberek is mások, mint Váradon. Mindenki halkan beszél, kedves és szolgálatkész. A mentőautó alaposan felrázott, mert az éjszakát végig aludtam. Másnap folytatódtak az analízisek és az én izgatottságom is fokozódott. Délbe keresett az altató orvos és jó étvágyat kívánt az ebédhez mivel ma már nem ehetek többet, mert holnap műtenek. Fura ez az élet, az ember alig várja, hogy felvágják. Mi lesz még, nem tudom, de gondolom, hogy most már csak jó jöhet. Mindenki azzal biztat, hogy itt jó szakemberek kezében vagyok. Délután bejön hozzám a professzor úr és elmondja a  műtét kimenetelének lehetőségeit, mert igazából csak akkor fogják látni, hogy mi a teendő, ha felnyitják. A lengő csípő hallatán kiment minden erő belőlem. Aztán felsorolja az orvosok nevét akik bent lesznek a műtéten. A harmadiknál már elvesztettem a szálat. Estefele egy fiatal orvos is bejött. Feltűnt, hogy milyen jól ismeri Váradot. Kiderült, hogy ő szalontai, csak az egyetem után itt maradt. A filmeken látta, hogy ez egy dysplasiás csípő volt és egy ilyen problémás esetet nem lett volna szabad akárkire bízni, csak jó szakemberre. De én nem tudtam, hogy ez az akárki nem valaki.
Este tussolás. Nem beöntés, mert azt a professzor már egy éve letiltotta. Csak az a baj, hogy én nem tudok egyedül mosakodni. Nosza, jön egy takarítónő egy kerekes székkel és eltaszajt a tussolóba. Tetőtől talpig kétszer is beszappanoz. Megint csak egy idézet jut az eszembe, ezúttal Arany Jánostól: "Legnagyobb cél pedig itt-e földi létben. Embernek lenni mindig, minden körülményben."
18-án óramű pontossággal zajlik minden. 8 órakor már megkapom az epidurális koktélomat. Hogy hányan vannak orvosok a műtőben?  Sokan. Mert mindenki kíváncsi. Aztán a megfigyelőbe tesznek másnap reggelig. A lábamat nagyon magasra pockolják fel, de így legalább azonnal látom, hogy a lábfejem függőlegesen áll, tehát bent van a csípőm. Fantasztikus csend van, nincsenek látogatók, csak egy asszisztensnő, aki minden rezdülését figyeli az embernek. A fájdalom csillapítót katéterrel adagolják óránként, és szonda sincs csak annak, akinek valamilyen problémája van. Az éjszaka folyamán vagy kétszer epézek, de nem annyit, mint a múltkor. Reggel jön a takarítónő, meg a hordágyasok és mindenki úgy mondja, hogy visznek "haza". Hogy mitől ment a vérnyomásom a béka segge alá? Nem tudom 9o/5o. Valahogy megebédelek, mert felülnöm nem szabad.
Billke leírta egy református lelki gondozó telefonszámát, akit úgy hívnak, mint engem lánykoromban. Veszem a bátorságot és felhívom. Nagyon kedves és megígéri, hogy még ma meglátogat. Kérdezi mit hozzon? Mondtam semmire nincs szükségem, csak egy jó lábra. Örül a humoromnak.
Csak most veszem észre, hogy itt még nem sírtam. Jó, na! Amikor imádkozom azért nedves lesz a szemem, de ezek a könnyek már nem keserűek. Inkább az öröm könnyei. Ahogy D Emese mondja, látom a fényt az alagút végén. Emese listát kér, hogy mit hozzanak nekem. A reggeli és a vacsora nagyon gyenge, de az ebédet mindég megeszem minden nap, úgysem jön hozzám látogató, hogy valami finomat hozzon.
Közben megérkezik a református lelkész úr is. Beszélgettünk, imádkoztunk majd kikeresett egy kottát, hogy énekeljünk. Ismerős dallam: fogjad kezem. Imájában ő kért bocsánatot a váradi orvos nevében. Utána a szobatársaimmal is elbeszélgetett az ők nyelvükön és megismételte mindezt.
Itt nem az asszisztensnő, hanem az orvos kötöz. A mindig délelőttös takarítónőt mindenki csak Erzsinek szólítja. Én is megkérem és ő nagyon szívesen lemossa rólam a betadint. Röviddel utána kiveszik a drén csöveket (nem nyomkodják mint otthon, mint mondják úgyis kijön ami ki akar jönni)és kiültetnek az ágy szélére. Jó nézni ki az ablakon (fájdalom nélkül), ahogy az ősz csókjától megsárgulnak a fák levelei. 

2 megjegyzés:

  1. Hát, elolvastam és most nem is tudom mit írjak.....HÁLA!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Várj még, a történetnek még nincs vége.

      Törlés