A másik oldal

Ketten próbáljuk ezt a blogot írni, Marika és Noémi, de a bejegyzéseket az utóbbi igyekszik megjelentetni. A most következő hosszú írást részletekben teszem közzé, M. beszámolója következik.

1 éves kimaradásom (hiányzásom) igazolni tudom. Összesen 79 napot voltam kórházban. 7 hónap alatt 6 nagy műtétem volt. A történetem leírtam, és szeretném, ha minél többen olvasnák, és megírnák gondolataikat. Köszönöm mindenkinek, aki velem tart!

"Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak" (Jób 5: 8)

1951. december utolsó napjainak egyikén, egy nagyon szívbeteg asszony vajúdik a nagyváradi szülészeten. Erőt nem igen tud adni, így hát megfogják a gyereket egy fogóval a csípőjénél és gyorsan kihúzzák. Sorsa megpecsételődik egy életre. A fogó szétnyomja bal csípőjét és deformálja azt.

A szülők 1 és fél év múlva veszik észre, hogy gond van, mivel a gyermek még nem jár. Akkor a csípőficam gyógymódja 3x3 hónap gipsz 3 pozícióban. Úgy a szülők, mint a gyermek végigkínlódják a 9 hónapot.

A gyermeket 14 éves koráig felmentik a torna alól. Bal lába picivel rövidebb, és a környékbeli gyerekek gonoszok. Soha nem mulasztják el a hangos megjegyzést "Sánta".

Az óvónőképzőbe nincs felmentés a testnevelés alól, de én nagyon óvónő akartam lenni, így hát bevállaltam. Bárhogy is igyekeztem testnevelésből volt a leggyengébb jegyem. De ez alatt az 5 év alatt egyre jobban az egészséges emberek társadalmába akartam tartozni. Mindent megtettem, amit a többiek. 15 km gyaloglás, katonai kiképzés, és ehhez hasonló vad dolgok.

Az iskola befejezése után Váradtól 6o km-re kaptam állást. Nagyon szerettem ezt a falut (Szalacs), de minden szombat délbe rohantam haza, hogy otthon takarítsak és egy pár napra való ennivalót főzzek apukámnak, aki előtte egy évvel megözvegyült. 18 éves voltam, amikor nagyon beteg anyukám elment. Ekkor lett volna a legnagyobb szükségem rá, de egy csapásra felnőtt lettem.

A minden hétvégi túlfeszített tempó rövidesen kiborította a lábam. Az ortopéd orvos a protézist ajánlotta. Megkérdeztem, hogy garantálja-e a sikert?  Nem tudom volt a válasz. Az én döntésem pedig az, hogy nem vagyok én kísérleti nyúl.

Kimentem a Félix fürdőbe és két hét kezelés után azt mondtam, nincs semmi bajom. Az évek folyamán több gyógyfürdőbe elmentem. Többször készült film, ami mindég ugyanazt a béna medencét mutatta. Ehhez képest rengeteget mozogtam, tudván azt, hogy ez mozgásszervi betegség, tehát mozogni kell.

2 év múlva közelebb kerültem. Itt a táv 45 km, de ezt naponta kellett megtennem. Közben férjhez mentem és szültem 15 hónap korkülönbséggel két makkegészséges gyereket.

49 éves voltam, amikor férjem agyvérzést kapott és jobb oldala lebénult. Ha eddig csak 2 kg-ot volt szabad emelnem, most ez 75 kg-ra változott (9 éven át). Ezzel együtt a lábam állapota is rohamosan romlani kezdett. Az igazi gondom az volt, hogy a jobb csípőm is egyre jobban kezdett fájni.

Férjem betegsége nem tartozott abba a kategóriába, hogy valami segélyt kapjon. Egy kolléganőm mondta, hogy hülyeség részemről, hogy én nem kérem magamnak. Ekkor feladtam merev ragaszkodásomat az egészségesek társadalmához. Rengeteg ember állt sorba, hogy ezt a rokkant segélyt megkaphassa. Egymást kérdezgették, ki mennyit ad a dokinak. Az én válaszomon sokan csodálkoztak: semmit, mert én ezt a betegséget nem veszem meg pénzért, kaptam, amikor születtem ingyen, ajándékba egy életre.

Még 11 év és 61 éves koromban úgy jártam, mint egy japán gésa. Két térdem összeszorítva, a lábaim csak térdből mozogtak. A japánokkal semmi bajom, de az egyre fokozódó fájdalmat már nehezen viseltem.

Ennyi kis előélet (bevezető) után elérkeztem a 2013-as évhez. Januárban szakorvoshoz mentem. Évek óta hozzá jártam, mert úgy éreztem, hogy benne maximálisan megbízhatok. A diagnózis padlóra tett: "most jött el az ideje a kétoldali csípőprotézisnek". Természetesen első reakcióm a "NEM" volt. Miután otthon jól kibőgtem magam, elmentem a lányomhoz, hogy jól kipihenjem magam. 3 hétig csak Bendegúzzal és Zazival játszottam. Hazafele majdnem négykézláb másztam. Közben rengeteg információt beszereztem csípőprotézis műtöttekről, na meg egy kis bátorságot, hogy visszakullogjak a dokihoz. Egy hét múlva már bent voltam a kórházban.