Bal láb 2

Negyedik rész

- Igen, Uram, de Mégis! (Máté 15: 27)

Kedden ismét a műtőben. A legnagyobb érzés ami bennem van a remény, hogy ez után már biztosan csak jól lehetek. Ha a másik lábam is két műtétet igényelt, hát ez a rossz miért maradt volna le tőle. Igaz kitör belőlem a zokogás, hogy ismét itt vagyok. A koktél azonban gyorsan meghozza a hatását. Reggelre várom, hogy a fájdalomcsillapítók hatása megjöjjön. De arra most hiába várok. A térdem felett egy éles és nagyon erős fájdalom kezd egyre jobban érződni. Közben reggelizek. Nagyon haragszom a dokira. Nem hisz nekem, sőt odarak, hogy tornázzak. A könnyeim potyognak. Megjelenik egy  másik doki, aki azt javasolja az enyémnek, hogy vigyenek le és a gépek majd kimutatják, hogy valóban van-e valami bajom? Ismét gurul a hordágy velem. Ránézek a monitorra és egy cseppet sem vagyok meglepve azon amit látok. Az előző nap műtött csípőm nincs a helyén.

Csak azt hallom, hogy a doki kiált "altatás" és a film elszakadt. Arra ébredek, hogy mozog alattam a hordágy. Kinyitom a szemem és furcsa feliratot látok: Intenzív osztály. Olyan gyorsan történik minden, hogy nincs kitől megkérdezzem, miért hoztak engem rossz címre. A másodperc tört része alatt mindenemen cső van. Mellettem a fogason 6 perfúzió várja, hogy belém csepegjen. Oxigén maszkot kapok, és már pityeg is a monitor a fejem felett. Nem tudom mi történt, csak azt, hogy nagyon köhögök.

Néha egy-egy ember nagyon kedvesen megkérdi, hogy mire van szükségem, és én mindég csak azt kérem, hogy hozzanak fel egy telefont, hogy valamelyik családtagomat értesítsem, hogy elindultam a túlvilágra. Egyszer csak megérkezik az egyik telefonom. Pár szót beszélek Erzsikével és egy nővér kikapja a kezemből a telefont mondván, hogy nekem most nem szabad beszélnem és bevágja az éjjeliszekrény fiókjába, ami tőlem kb. 2 méterre van. Szegény telefon kínjába megszólalt. A nővér kikapta és beleordított "Ki maga és miért zavarja a beteget?". Mint utóbb megtudtam Rózsi volt és ijedtébe be is mutatkozott.

Na de az én gyomor idegem sem maradt tétlen. 3x egymás után kellett nagydolgoznom. Ezt minden ágytálürítésnél hangosan kiabálta a takarítónő, mert ezt is be kell írni, nem csak a lélegzetvétel számát.

Aztán megjelent Erzsike, aki időközben megtudta, hogy altatás után a reggeli elindult kifele de inkább a tüdőmön landolt. Majd megjelent a dokim is boldogan lobogtatva a filmet, hogy megtalálta mitől fáj a térdem felett. Az ok egy rejtett tőrés. Nagyon birka szemekkel néztem rá és csak egy kérdésem volt "ugye nem kell megműteni?". Mire ő közölte, hogy "sajnos igen". Talán a sok perfúzió és a bele tett csillapítók hatására, akkor nem is fogtam fel igazából. Csodáltam ezeket a nagyon kedves mindég mosolygó nővéreket. Sokat nem láttam, mert mindenki függönnyel van elválasztva, de azt láttam, hogy a bácsinak a lábamnál nem sok van hátra. Mivel itt egész éjjel ég a villany, kértem egy altatót. Nem tudom mit adtak, de nagyon jól aludtam.

Reggel jött az altató doki néni értem. Nagyobb bajom nem esett, tehát vittek vissza az ortóra. Meglepett, hogy a hordágyas srácok úgy pakoltak, mint egy hímes tojást, de hát ez a törésnek volt köszönhető. A köhögés 2 csomag Negró cukorkával megoldódott.

A harmadik műtétnek volt egy gyakorlati akadálya. Az előző 2 műtét alkalmával igen sok vért veszítettem, ezért hemoglobinjaim száma7,4. Így hát véremet fel kellett turbózni. Minden másnap kaptam összesen 4 egység vért és 2 egység plazmát. Szintén kétnaponta ellenőrizték, hogy hogyan küszködik hemoglobinjaim magukat egy magasabb számra. Egy hétig egy ortézis (merevítő) tartotta mozdulatlanul törött lábamat. Egy hét után a doki azt mondta, hogy nyújtani kellene. Rossz sejtéseim voltak amikor a hordágy elindult velem megint a műtőbe. Gyorsan kaptam 2 xilin injekciót a térdem alá. Rövid idő után egy acél drótot kezdett el átfúrni a lábszáramon. A hordár fogta a bokámat és húzta. Addig nem is volt baj, amíg a csonthoz nem ért. Ott a doki elkezdte kalapálni, és a kalapács ütemére a fenti törött rész himbálózott a levegőben, mint a függőhíd a folyó felett. Leírni nem tudom azt a fájdalmat, amit persze csak az oroszlánüvöltés magas frekvenciájával tudtam kifejezni. Nem a művelet, hanem a törött lábam volt a kiváltó ok, de ezzel a doki nem törődött, csak erélyes hangon próbált meg rendre utasítani. Ismét nem hitt nekem. Márpedig az én fájdalom küszöböm elég magas.

Amilyen gyorsan levittek olyan hamar fent is voltam a szobába. Alattam felfekvés elleni gumimatrac. Lábam felpockolva és egy 6 kg-os súly ráakasztva.

Szerencsére fájdalmam nincs és továbbra is kétnaponta kapom a vért. Nincs vénám. A branült csak nyolcadik szúrásra sikerül betenni. 6 napig ilyen pózban sokat mozogni nem lehetett. Így hát volt rá időm, hogy sok mindent átgondoljak. Mérlegeltem, hogy miért is kezdtem bele az egészbe. Azért, hogy legalább ne tehessek szemrehányást magamnak, hogy kihagytam valami lehetőséget. Az elszalasztott lehetőségeket nagyon cudarul viselem. Hogy tehettem volna valamit és akkor akár jó is lehetne, de valamiért nem tettem meg. Lustaságból, gyávaságból, beletörődésből vagy félelemből.

5 nap múlva várom a bűvös számot. Carmen mosolyogva visszaszól "14". Most vagyok a legboldogabb. Igaz, hogy 3 hét alatt ez lesz a harmadik műtét, de remélem az utolsó. Esti imám ilyen rövid: Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy látsz engem, ismersz engem, szeretsz és most kész vagy megmenteni a lábamat. Jézus hatalmas és páratlan nevében imádkozom, Ámen.  Kedden reggel megint a műtőbe visznek, ahol már mindenki ismer. Nagyon rendesek, mert a hordágyon adják be az érzéstelenítőt, hogy kevésbé fájjon, mikor a műtőasztalra tesznek. A homlokomat simogatják és mindenkin látszik a részvét. Valaki megjegyzi, hogy nagy harcos vagyok. Az lehet de a harcosok a végén tele vannak testi és lelki sebekkel. Nekem is jutott mindkettőből elég, és még nincs vége. Altatást már nem kérek a rossz emlék miatt, meg már megedződtem a műtőbeli zajokra. A műtét vége felé hallom amint mondja a doki, hogy ide annyi csavart raktunk, hogy majd művészet lesz kivenni.

 - Kivenni? Minek? Nekem adták, ezek most már az enyémek.

Elég kába vagyok, de azért a monitort még megnézem. Senki nem fogja elhinni a forgóm nincs a helyén. De én már nem lepődök meg. Ilyen erős fájdalmaim még egy műtét után sem voltak. A vágás a csípőmtől a térdemig van. Még a műtőbe felteszik az ortézist és a szorítás alá kerül a drén cső. Senki nem törődik vele, csak én jajgatok, hogy jön a késes ember. Egy nővér megkérdezi,hogyha kinyitom a szemem akkor is látom? Mondtam hülye nem vagyok, csak egy olyan érzésem van, hogy megint szabdalják a lábamat. Ez az érzés egészen addig visszatér egyre kisebb intenzitással, amíg ki nem veszik a csövet.