2015. január 13., kedd

Csak egy tollvonás

Szacsvay Imre egyike volt a magyar szabadságharc kiemelkedő személyiségeinek. Bár nem fogott fegyvert, hazaszeretete és bátor kiállása miatt vértanúhalált kellett halnia.
A nagyváradi szobor felirata: "Csak egy tollvonás volt a bűne."

kép forrása: internet 



A héten megölt újságírók kezében is csak toll volt. Komoly fegyver. Hirtelen sok "Charlie" lett. Rendben.

A párizsi eseményekkel egyidőben, Baga városaban, Nigériában a Boko Haram 2.000 embert, nőket időseket, gyerekeket mészárolt le. És nem volt senki "Baga". Az ő haláluk kevésbé érdekes, kevésbé fontos a médiának, a politikusoknak.

Isten előtt mégis egyformák vagyunk. Fehérek, feketék, gazdagok, szegények.

Melyik parancsolat a fontosabb, a második, miszerint "Isten nevét hiába szádra fel ne vedd!", vagy az ötödik: "Ne ölj!" ? Lehet-e, szabad-e bárkinek is a hitét, meggyőződését újra és újra kigúnyolni?
Szólásszabadság van, de ha ezzel megsértem más szabadságát?

Mindennek van egy határa. Szerinted?

Elgondolkodtam, hogy ha az én gyerekem lett volna túsz akárhány órán keresztül...


2015. január 11., vasárnap

Mert szép...


TündeKastély

Jelenetek egy falvédőről

A hintó előállt 

Az egerek készen állnak

Tornyok 

A két kék madár vadcseresznyét eszik.

Gombák a fa tövében.

Az egerek kitartóak

Virágos háztetők

Virágos mező

Virágok az ablakban

Az összkép




Csipkés bejáratok







A lepkék élvezik a napsütést

2015. január 2., péntek

Gond

Kezd egészen elromolni a számítógépünk.
Karácsonykor nem működött, mert kondenzátorcserére volt szükség.
Most elégeti a pendrive-okat. Rajta voltak az otthon karácsony előtt készített fényképeim. 
Ha lesz majd máshol mentés, akkor lesznek képek is. 
Most már csak egy gond van, a piszkosabbik része. 

2015. január 1., csütörtök

Kaptam egy mosolygó követ...

... együtt a következő történettel
A mosolygó kövek legendája

Réges régen, egy elvarázsolt erdő kicsi falucskájában élt egy aprócska nép, amely mindig vidám volt.
Vidámságuknak oka a mosolygó kövek voltak, amelyekből mindig volt mindenkinek a zsebében egy pár darab. 
Nem számított, milyen értékes volt a kő, hogy egy rubin vagy csak egy egyszerű kavics volt, hogy zöld vagy piros vagy csak szürke volt, a kis emberek köveket adtak egymásnak, amikor találkoztak. Így mindig tudták, hogy a másik barát volt, és boldogok voltak, amikor az új rájuk mosolygott. 
 
Ez így ment hosszú ideig. Az elvarázsolt erdőben mindenki adott és kapott egy-egy mosolygós követ ajándékba. Még az idegeneket és a vendégeket is azonnal megajándékozták, akkor is, ha a vendég nem tudta ezt viszonozni. Nem számított, mert az öröm csodálatos kövei sosem fogytak el, mert elég volt egy kicsi kavicsot találni, rá egy mosolygós arcot rajzolni, hogy egy új mosolygó kövük legyen, amit aztán újból tovább lehetett ajándékozni.
 
A falu közelében élt egy furcsa ember, aki a falu lakosainak vendégeit sokszor zaklatta és ingerelte. Sokszor odalopakodott melléjük, és megijesztette őket, esetleg kővel dobálta meg őket, amelyekre egy dühös arcot rajzolt. 
Ő nagyon kapzsi és önző ember volt, és nem értette, miért ajándékozzák el a vidám emberkék a köveiket. Ő csak akkor örült, ha ellophatott egy mosolygós követ, rárajzolhatott egy dühös arcot, és egy erdei vendég után hajíthatta. 
 
Egy nap azonban, amikor újra az erdőben sétált, egy újabb tervet eszelt ki. Megállt egy kereszteződésnél, és amikor hamarosan egy kis emberke az erdőn keresztül jött, és adni szeretett volna neki egy mosolygós követ, azt kérdezte tőle: 
"Miért ajándékozod el a mosolygós köveidet? Nem elég jó az neked?"
"De igen," mondta az erdőlakó értetlenül, "nekem mindig mosolyognom kellett, ha rájuk néztem." 
"Akkor hát miért ajándékozod el? Ha egy jó, nem lenne jobb, ha kettő lenne? Nem örülnél még jobban, ha az erdő összes mosolygó köve a tied lenne, és rád mosolyognának?"
 
Ezekkel a szavakkal otthagyta a kis vándorlót. De nem ment messzire, mert amint látó- és hallótávolságon kívül volt, hangosan elkezdett nevetni. Sikerült neki. Ellopta a vidámságot. 
A gazember terve sikerült.  Az erdő lakói elfelejtették, hogy nem a kövek birtoklása tesz boldoggá, hanem az ajándékozás és a viszont-ajándékozás. Ettől kezdve megtartotta a köveit, és ha valakitől kapott egy követ, nem adott egyet sem viszont. Mindez oda vezetett, hogy a többiek sem adtak már köveket, mert nem tudták, hogy kapnak-e egy másikat. 
 
Ez hülyeség volt, mert ha nincs mosolygós kő, elég gyorsan tudtak egy újat készíteni. De már senki sem akart újat készíteni. Mindenki már csak a másik köveit akarta. 
Így történt, hogy nem ajándékoztak több mosolygós követ, hanem fiókokban, szekrényekben, dobozokban és széfekben elzárva tartották őket, és így azok nem tudtak senkire sem rámosolyogni. 
Senki nem köszönt már a szomszédjának, mert titokban tudta, hogy egy mosolygós követ kellene ajándékoznia. Senki sem ment már el az ünnepségekre vagy látogatta meg a barátait. Hamarosan nem is ismerték már egymást. 
 
Egy napon azonban egy idős ember elmesélt egy majdnem elfeledett történetet az unokájának, amelyet ő a nagyapjától hallott. A mese egy kicsi és felfoghatatlanul értékes mosolygó kőről szólt. Arról, amit tovább lehetett adni anélkül, hogy elvesződött volna. 
 
Az unoka felnőtt, de a mesét soha sem felejtette el. Egy napon a folyóparton sétált, amikor talált egy kicsi követ. Hazavitte magával és egy mosolygós arcot rajzolt rá. Neki is mosolyognia kellett, mert ez olyan egyszerű volt.
 
Másnap a legjobb barátainak ajándékozott egy pár kavicsot. Ők szintén elmosolyodtak, ám először viccelődtek vele. De tetszett nekik az ötlet, és újra és újra mosolyogniuk kellett, már akkor is, ha a zsebükben megérintették azt a kezükkel. Ők is elkezdtek mosolyköveket ajándékozni. Így lett belőle egyre több és több. 
 
Te is ismered már ezeket az embereket. Egyikük a barátod, aki neked is egy mosolygós követ ajándékozott. És egyikük te lehetsz, ha a te kövedet tovább ajándékozod. 
 
Ha egy napon minden embernek lesz egy mosolygós kő a zsebében, és ezen mosolyogniuk kell, akkor ez az ötlet valóban működik, és az a nap egy nagyon szép nap lesz.