Bal láb 4

Hatodik rész

Véget ért a hatodik hét. Ismét két nap dög unalom (szombat, vasárnap) Az ortézison senki nem igazít semmit, pedig már 2 kört kínlódok végig a kórterembe. Dicsérnek, hogy szuper, de nekem most valahogy a sikerélmény nem jött össze. Aztán költözünk, mert a kórtermet havonta fertőtleníteni kell. Sikerül minden motyómat összepakolnom. A folyosón 2 ágyat egymásmellé húzva mindenkit átraknak. Nekem csak a bal lábamat kell fogni, mert a medencémet már szuperül emelem. A csöveket (drén, szonda) fokozatosan veszik ki. Mikor mindentől megszabadulok, boldogan újságolom Évinek, hogy most már nem vagyok csöves. Kedden a gyönyörű hímzésből a lábamon kiveszik a szálakat. Az új terembe egyetlen csengő sem működik az ágyaknál. Jobban mondva csak egy a kagyló mellett. Ezt is csak úgy tudom meg, hogy Lacri segít kiülni az ágy szélére egy fél órára. Nos ide nekem a járókeretet és mindenki csodálkozik, hogy szól a 2 be a csengő. Este a doki ismét hajlandó kérdéseimre válaszolni. A lényeg az, hogy nem teszi vissza a protkómat berántással, hanem majd sűrűbben hív vissza kontrollba, és ha a törés összeforrt, akkor berakja. Mindegy csak már engedjen haza! Éjjel két nagyon öreg nénivel vagyok együtt. Egyiknek sem fáj semmije se, de az egyik jajgat, hogy otthon kirabolják, a másik meg dumál és kiabál. Nesze neked altató!

 Visszaszámlálom a napokat, mert úgy számolom, hogy pénteken vagy szombaton szabadulok. Hála az Istennek! Közben fáslival próbálom huzigálni a bal lábamat, hogy a térdem is hajlítsam, de rá kell jönnöm, hogy „egyedül nem megy". Erzsikének rengeteg az elintéznivalója és nekem elfogyott a kávém. Törtem a fejem, hogy kit fíroljak meg, hogy hozzon kávét nekem. Megcsörren a telefon és Jutka közli, hogy 6 óra után meglátogatnak. Mit hozzunk? kérdi. - Kávét és kekszet. Hála az Isteni gondviselésnek!

Szerdán épp befejezzük a tornát, Andrea elrendezi rajtam az ortezát amikor megjelenik a gyógytornász. Egy kis fényt hoz a humorával ebbe az amúgy is unalmas szürke napokba. Közben az altató orvosnő is bejön, hogy megkérjen, holnap reggel ne igyak és ne egyek semmit se, mondván, hogy én úgyis tudom, hogy miért. Hát igen.

Csütörtökön elég korán jönnek értem. Az altató asszisztens fogja a fejét, hisz ő már szabadságon is volt és én még mindég itt vagyok. Hát igen én a veterán. Próbálok optimista lenni annak ellenére, hogy most vagyok 6-ik alkalommal a műtőbe 7 hét alatt. De a doki megígérte, hogy hazaenged akár be tudja tenni, akár nem. Ottó még elsóhajtja mellettem, hogy  "azt bünteti kit szeret". Ez most nekem egy kicsit gyenge vigasz. Közben a doki megint elmagyarázza, hogy nem fogja a törést kockára tenni, tehát lehet, hogy nem fog sikerülni. Aztán mindenki megérkezik, az altató orvosnő is és az álom úrrá lesz rajtam. Arra ébredek, hogy nagyon fázok. Az amúgy is hideg műtőbe senki sincs rajtam kívül és a hálóingem a nyakamban. Próbálok egy kicsit betakarózni és gyorsan a monitorra nézek. Látom a kísérlet sikertelen volt. Sebaj, megyek haza, majd jövök vissza, ha a törés már biztonságosan összeforrt. Megjelennek a hordágyasok mondván, hogy visznek fel a szobába, hogy a lábamat megint nyújtsák. Na, ekkor nagyon elkezdtem zokogni és kiabálni: Nem akarok nyújtást, haza akarok menni. Ismét megtelt a műtő ezúttal csodálkozó emberekkel. Fent az ágyamnál nemsokára megjött a doki aki arról próbált meggyőzni, hogy 2-3 nap nyújtás után a protkó a helyén lesz. Most először nem tudok hinni neki. 16 napja volt az utolsó műtét, eddig miért nem nyújtott? Most már nem bírom sem fizikailag sem lelkileg. Arról volt szó, hogy hazaenged. Nem kell nyújtás!! De ő csak fújja a magáét és mire észbe kapok már rátekertek egy fél csomag vattát a lábam fejére, rárakták a bocskort és már csüng is rajta az 5 kg-os súly. Hiába mondom, hogy nem akarom, nincs kinek.

Rövid időn belül a sarkam több mint fájdalom, ha pedig oldalra fordítom a lábam, akkor a súly a lábfejemet húzza, és úgy érzem, eltörik a lábam. 47 nap és ennyi átélt tortúra után gondolom érthető, hogy én ezt már nem csak nem bírom, de nyomatékosan NEM AKAROM!

Radikális lépésre szánom el magam. Annyira el vagyok keseredve, hogy egyáltalán nem érdekelnek a következmények. Kikotrom a fiókból a még megmaradt altatót és kezdem kifejteni a fóliából. Ügyeltem rá, hogy egy takarítónő (a csupa szív Adriana) mellettem legyen. Meg is kérdezte mit csinálok? Mondtam, hogy kiszedem az altatót, mert két szemtől nem tudok aludni, hátha ez a 14 szem elég lesz.

Ekkor aztán lett nagy rohangálás. Elkobozták a gyógyszereimet. Elhúzták az éjjeli szekrényemet. Elvették a telefon töltőimet. Tudtam, hogy depis dilisként kezelnek, de ekkor már ez a legkevésbé érdekelt. Ha tényleg meg akartam volna magam ön gyilkolni, be tudtam volna venni azokat a bogyókat az éj leple alatt. De én azt akartam, hogy dobjanak ki a kórházból. Valami pszichiáter rendelt valamilyen sárga bogyót, ami állítólag stressz oldó hatású. Hamarabb is küldhette volna. Az idegrendszerem sajnos Nagyon túlterhelt volt. Ezt a segélykiáltásomat végre meghallották. Már nem érdekelt mit gondolnak rólam, sem az, hogy mi van a protkómmal, csak az, hogy haza, haza, haza innen. Az éjszaka még előttem volt. A sarkamon a fájdalmat nem bírtam. Délia megkérdezte a gárdás orvost, hogy mit tegyen velem? Ő azt tanácsolta, hogy csak 1 kg-ot hagyjon, hogy tudjak pihenni. Reggel visszarakták a súlyokat és a fájdalom elviselhetetlenné vált. Szerencsére a reggeli viziten a főorvos úgy döntött, hogy szereljék le a nyújtást tegyék vissza az ortézist, és még aznap mehetek haza. Egy ilyen depis gyagyás csaj nem kívánatos az osztályon, sőt még a pszichiátriára is elküldik, hátha azok pontra teszik. Az hogy a jelenlegi idegállapotom a következő leltárnak köszönhető, az biztosan meg sem fordult a fejükben: 47 nap, 3 nagy műtét, 7o perfúzió, 4 egység vér, 2 egység plazma, 1 protézis, 1 lemez, 1o csavar, 3 rahinesztézia, 4 altatás, 6 hét ágytálazás + 2 hónap.

Bejöttem egy protézisért, cserébe 7 hét után úgy távozom, hogy az nincs a helyén, várom, hogy a csontom összeforrjon és a bal lábam csak egy béna húsdarab. Nem törődöm a múlttal "mi lett volna ha?" De a gödörből, amibe úgy érzem, benne vagyok, csak úgy tudok kimászni, ha innen hazamegyek. És attól tartok vissza se nézek. 61 évig azért nem engedtem műteni, mert nem akartam kísérleti nyúl lenni. A végén mégis az lettem. Délután 5 kor jön egy betegszállító valakit hazavinni. Drága Lacri átérzi a helyzetemet és addig mondja nekik, hogy kit vigyenek, míg kötélnek állnak, és a várva várt pillanat bekövetkezik: kigurítnak a kórházból.