Marosvásárhely 3

Tizenegyedik rész

Mindjárt vége a szerdának és akkor már csak 2 napom van hátra. Már csak azért vagyok itt, hogy a varratokat kivegyék. De nem vagyok türelmetlen, mert amit itt csináltak velem 1o nap alatt, azt Váradon 47 nap alatt nem voltak képesek. Most tehát kimondottan örülök. Még akkor is ha merevek ez izmaim, és még akkor is ha nem állhatok rá még egy pár hónapig. Mert mindnyájan örömre lettünk teremtve. Ha elszalasztjuk az örömöt létünk rendeltetését szalasztjuk el. Azt már megtapasztaltam, hogy a Jó Isten a kihívásokhoz megadja az erőt is. Naponta győzködöm magam, hogy mindazért amit velem Váradon műveltek, ne álljak bosszút. Úgy érzem sikerült. Végső soron ők is jót akartak, csak nem sikerült.

Este egy idős nénit hoznak Korondról törött lábbal. Rövid időn belül jönnek a szokásos papírokat aláíratni: hogy beleegyeznek a műtétbe és, hogy elfogadják a vért, ha szükséges. No, ekkor derült ki, hogy ők Jehova tanúi. Sok helyen kellett aláírják, hogy visszautasítják a vért. Szívük joga és engem egy cseppet sem zavart, csak az amikor a néni lánya engem is megkörnyékezett. Közöltem vele, hogy én már rég alulról szagolnám az ibolyát ha osztanám a véleményüket. A nő valami lelkiismeretet emlegetett, mire én mondtam, hogy az enyém ebben a témában tiszta, tehát zárjuk a beszélgetést.

Billkéék meghozták a plédet (amit az útra kértem, hogy vegyenek), és a szokásos jó hangulatot egy adag mititével fűszerezték. Jöhet a mentő, én felkészültem az útra.

 A nappalok gyorsan telnek, csak az éjszakáktól irtózom. Már semmilyen altató nem hozza a várt hatást. De én nem is csodálkozom. 7 hónap alatt 6 nagy műtét és 9 érzéstelenítés (rahi, epidurál, mélyaltatás).  Hogy ez majd mikor megy ki a szervezetemből, nem tudom. Soká.

Ami még nem hasonlítható a Váradi kórházhoz, az ápolónők és orvosok öregekhez való viszonya. Olyan türelemmel és halkan beszéltek hozzájuk, hogy az egyszerűen megindító. Jöhetnének otthonról ide tanulni etikát. Különben mindenkivel így bántak.

Egy megdöbbentő emberi sorsot is leírok, mert egyik szobatársam élete nem mindennapi. 1944-ben született, amikor az oroszok elözönlötték az országot. A falujukba minden házba beköltöztek. Ismert volt a nők iránti éhségük. Apja, hogy mentse őket felpakolta feleségét és az újszülöttet a szekérderékba és elindult a szomszéd faluba ahol nem volt ilyen veszély. Csak az volt a gond, hogy sehol nem fogadták be. Ahogy mentek a következő faluba az apa már azt fontolgatta, hogy a síró tehertől megszabadul és kirakja valahol az árokparton. A következő faluban csak egy istállóban tudtak megszállni. Rövid időn belül tele lettek tetvekkel. A leány felcseperedve igen szép lett. A szülők nagyon szegények voltak (kollektivizálás). A 15 éves lányt férjhez adták egy gazdagnak vélt férfihez. Valóban nem volt az, de a szülők megszabadultak egy éhes szájtól. Szegén lány 5x ment haza de mindég visszazavarták a részeges férjéhez és borzalmas anyósához. 17 évesen megszülte első gyermekét. Két fiút szült és ma is a férjével él, aki ma is olyan részeges és érzéketlen, mint amikor hozzáment. Ez nyilván csak egy szelet az életéből, de hátborzongató.

Másik szomszédomat egy borzasztó kinézetű O lábbal műtötték a térdén. Maga a műtét nem érdemelne szót, annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt és bizonytalan kimenetelű, de a gyógytornáját (szégyellem) kicsit irigylem. Ilyen lábmozgató gép. Minden nap nagyobb fokra állítják és ez hajlítja a térdét 1- 1,1/2 órán át.

Számomra az a jó hír, hogy el van intézve a mentő. Igaz nem tudom hány órakor ér ide, de holnap jön értem és visz haza.  "Örvendezz szívem az Úrban, visszaadta erőmet az Úr" (1Sámuel 2:1)

Délután megjutalmazom magam 2 sütivel, amit Annával eszek, hiszen ő sem tud semmit sem megenni nélkülem. Még 4 almás sütit is kapok, ami jól jön vacsorára, mert a halkrémet nem igazán szeretem. Úgy meg vagyok nyugodva, hogy este7-től 10-ig alszom. Ekkor jött a takarítónő ágytálazni. Gondoltam nem bújok ki a jó melegből, de nekem már nem adnak ágytálat. Megtanítottak úgy járni, hogy a sújt ne engedjem rá a lábamra. 2x már elmentem a mosdóig és vissza napközben, igaz, hogy folyt rajtam a víz és a derekam is majd leszakadt. Elindultam hát maratoni stílusomba újra megtenni a távot. Biztosan ennek köszönhetem, hogy reggel reklamáltak a szobatársak, hogy egész éjjel horkoltam (altató nélkül). Annától kapok egy kis finom kávét a termoszból.  Olyan jól esett, hogy gondoltam egy ráadást még szunyálok. Be is fordultam a fal fele amikor hallom a nevemet a folyosóról. Reggel 8 kor megjött a mentő értem. A dolgok innentől nagyon felgyorsultak. Varrat kivétel, kilépő, gyógyszervásárlás, öltözés (segítséggel), majd érzékeny búcsú sorstársaimtól, és ismét gurul velem a hordágy. Remélem utoljára. 3 hónap múlva kell jöjjek kontrolba. A mentő oldalsó ablakán kilátok. A táj gyönyörű. Délben 1 órára otthon vagyok és a megrendelt mitité már sül.

Kemény 3 hónap vár rám. De ide kívánkozik egy Wass Albert idézet a Láthatatlan lobogó című versből:

"De harcom végigharcolom, s a lobogót megmarkolom! 

Megmarkolom, és nem hagyom, ha le is szakad a két karom,                                                                      ha két lábam térdig kopik: de feljutok a csúcsokig!"

Szívem mélységes hálájával gondolok Marosvásárhelyre és konkrétan Nagy Örs professzor úrra, aki soron kívül elvállalt és betette protézisomat a helyére. Ő is örült a sikernek, nálánál jobban csak én örültem. A Jó Isten áldja meg érte őt és egész csapatát.

Végre tudok ŰLNI: asztalnál, toaletten, számítógépnél. Igaz, hogy fáj a derekam,de ez már nem az orvosok hibája. Jancsi segít rajta egy esti masszírozással. Azt mondja becsípődött egy idegszál. Szerintem meg az eddig egyfelé görbülő gerincem nem érti, hogy most miért kell visszafele görbülnie.  A lábam is dagad minden estére, mint az elefánté, de ő sem szokta meg az elmúlt 4 hónapban a lógatást. Hiába akarok sokat tornázni, a gyógytornászom csak a fokozatosság elvét hajlandó követni. Mint mondja 3 hónapig úgysem állhatok rá, akkor meg hova sietni. Hogy a véremet is pótoljam egy kicsit marhamájat eszek, és kiülök a ház mellé egy kis D vitamint vásárolni. Az őszi tájat csodálva egy gondolat hasit át az agyamon. Nem láttam az idén a nyarat (csak éreztem). Ha azt a protézist június 28-án jól teszi be a doki, akkor nem kellett volna második műtét. A másodiknál nem törik el a combcsontom. Nem kell a harmadik műtét. Ergo én már régen járhatnék.

Azt hiszem, a következő 3 hónap kínlódását már nem fogom jegyzetelni. Így hát befejezem lábaim történetét, remélve, hogy innen már csak jó fog történni. Ha pedig valami rendkívüli történik, azt majd mindenkivel közlöm szóban.