2015. január 2., péntek

Gond

Kezd egészen elromolni a számítógépünk.
Karácsonykor nem működött, mert kondenzátorcserére volt szükség.
Most elégeti a pendrive-okat. Rajta voltak az otthon karácsony előtt készített fényképeim. 
Ha lesz majd máshol mentés, akkor lesznek képek is. 
Most már csak egy gond van, a piszkosabbik része. 

2015. január 1., csütörtök

Kaptam egy mosolygó követ...

... együtt a következő történettel
A mosolygó kövek legendája

Réges régen, egy elvarázsolt erdő kicsi falucskájában élt egy aprócska nép, amely mindig vidám volt.
Vidámságuknak oka a mosolygó kövek voltak, amelyekből mindig volt mindenkinek a zsebében egy pár darab. 
Nem számított, milyen értékes volt a kő, hogy egy rubin vagy csak egy egyszerű kavics volt, hogy zöld vagy piros vagy csak szürke volt, a kis emberek köveket adtak egymásnak, amikor találkoztak. Így mindig tudták, hogy a másik barát volt, és boldogok voltak, amikor az új kő rájuk mosolygott. 
 
Ez így ment hosszú ideig. Az elvarázsolt erdőben mindenki adott és kapott egy-egy mosolygós követ ajándékba. Még az idegeneket és a vendégeket is azonnal megajándékozták, akkor is, ha a vendég nem tudta ezt viszonozni. Nem számított, mert az öröm csodálatos kövei sosem fogytak el, mert elég volt egy kicsi kavicsot találni, rá egy mosolygós arcot rajzolni, hogy egy új mosolygó kövük legyen, amit aztán újból tovább lehetett ajándékozni.
 
A falu közelében élt egy furcsa ember, aki a falu lakosainak vendégeit sokszor zaklatta és ingerelte. Sokszor odalopakodott melléjük, és megijesztette őket, esetleg kővel dobálta meg őket, amelyekre egy dühös arcot rajzolt. 
Ő nagyon kapzsi és önző ember volt, és nem értette, miért ajándékozzák el a vidám emberkék a köveiket. Ő csak akkor örült, ha ellophatott egy mosolygós követ, rárajzolhatott egy dühös arcot, és egy erdei vendég után hajíthatta. 
 
Egy nap azonban, amikor újra az erdőben sétált, egy újabb tervet eszelt ki. Megállt egy kereszteződésnél, és amikor hamarosan egy kis emberke az erdőn keresztül jött, és adni szeretett volna neki egy mosolygós követ, azt kérdezte tőle: 
"Miért ajándékozod el a mosolygós köveidet? Nem elég jó az neked?"
"De igen," mondta az erdőlakó értetlenül, "nekem mindig mosolyognom kellett, ha rájuk néztem." 
"Akkor hát miért ajándékozod el? Ha egy jó, nem lenne jobb, ha kettő lenne? Nem örülnél még jobban, ha az erdő összes mosolygó köve a tied lenne, és rád mosolyognának?"
 
Ezekkel a szavakkal otthagyta a kis vándorlót. De nem ment messzire, mert amint látó- és hallótávolságon kívül volt, hangosan elkezdett nevetni. Sikerült neki. Ellopta a vidámságot. 
A gazember terve sikerült.  Az erdő lakói elfelejtették, hogy nem a kövek birtoklása tesz boldoggá, hanem az ajándékozás és a viszont-ajándékozás. Ettől kezdve megtartotta a köveit, és ha valakitől kapott egy követ, nem adott egyet sem viszont. Mindez oda vezetett, hogy a többiek sem adtak már köveket, mert nem tudták, hogy kapnak-e egy másikat. 
 
Ez hülyeség volt, mert ha nincs mosolygós kő, elég gyorsan tudtak egy újat készíteni. De már senki sem akart újat készíteni. Mindenki már csak a másik köveit akarta. 
Így történt, hogy nem ajándékoztak több mosolygós követ, hanem fiókokban, szekrényekben, dobozokban és széfekben elzárva tartották őket, és így azok nem tudtak senkire sem rámosolyogni. 
Senki nem köszönt már a szomszédjának, mert titokban tudta, hogy egy mosolygós követ kellene ajándékoznia. Senki sem ment már el az ünnepségekre vagy látogatta meg a barátait. Hamarosan nem is ismerték már egymást. 
 
Egy napon azonban egy idős ember elmesélt egy majdnem elfeledett történetet az unokájának, amelyet ő a nagyapjától hallott. A mese egy kicsi és felfoghatatlanul értékes mosolygó kőről szólt. Arról, amit tovább lehetett adni anélkül, hogy elvesződött volna. 
 
Az unoka felnőtt, de a mesét soha sem felejtette el. Egy napon a folyóparton sétált, amikor talált egy kicsi követ. Hazavitte magával és egy mosolygós arcot rajzolt rá. Neki is mosolyognia kellett, mert ez olyan egyszerű volt.
 
Másnap a legjobb barátainak ajándékozott egy pár kavicsot. Ők szintén elmosolyodtak, ám először viccelődtek vele. De tetszett nekik az ötlet, és újra és újra mosolyogniuk kellett, már akkor is, ha a zsebükben megérintették azt a kezükkel. Ők is elkezdtek mosolyköveket ajándékozni. Így lett belőle egyre több és több. 
 
Te is ismered már ezeket az embereket. Egyikük a barátod, aki neked is egy mosolygós követ ajándékozott. És egyikük te lehetsz, ha a te kövedet tovább ajándékozod. 
 
Ha egy napon minden embernek lesz egy mosolygós kő a zsebében, és ezen mosolyogniuk kell, akkor ez az ötlet valóban működik, és az a nap egy nagyon szép nap lesz.

2014. december 30., kedd

Új év

Horváth Piroska - Újévi köszöntő

Bort, búzát és békességet,
Otthonokba fényességet.
Lakomát az éhes szájnak.
Derék férjet minden lánynak.
Okos gyermeknek tanulást,
Gézengúznak gyors javulást.

Új világot, szebb éveket,
Jobb és boldogabb életet!

Édes csókot szerelmesnek,
Vágyat kihűlt szerelmeknek.
Elhagyottnak vigasztalót,
Társtalannak neki valót.

Kreatívnak lapot - tisztát,
Író tollba örök tintát,
Versíróknak szép rímeket.
Álmokat - tarkát, színeset.
Nemes, tiszta eszményeket,
Ugyanannyi reményeket.
Na, jöjjetek, bontsunk pezsgőt,,
Köszöntsük az újesztendőt!

2014. december 2., kedd

A hit

Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:

Prof: – Hiszel Istenben?
Diák: – Teljes mértékben, uram.
Prof: – Jó-e Isten?
Diák: – Természetesen.
Prof: – Mindenható-e Isten?
Diák: – Igen.
Prof: – A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm?
A diák hallgat.
Prof: – Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten?
Diák: – Igen.
Prof: – Jó-e Sátán?
Diák: – Nem.
Prof: – Honnan származik Sátán?
Diák: – Istentől?
Prof: – Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?
Diák: – Igen.
Prof: – A bűn mindenhol jelen van, nemde?
Diák: – Igen.
Prof: – És Isten teremtett mindent. Így van?
Diák: – Igen.
Prof: – Tehát ki teremtette a bűnt? – A diák nem válaszol.
Prof: – Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?
Diák: – Igen, uram.
Prof: – Tehát, ki teremtette mindezeket?
A diák nem felel.
Prof: – A tudomány állítása szerint öt érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent?
Diák: – Nem, uram.
Prof: – Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?
Diák: – Nem, uram.
Prof: – Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?
Diák: – Nem uram, attól tartok nem.
Prof: – És mégis hiszel benne?
Diák: – Igen.
Prof: – A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz, fiam?
Diák: – Semmit. Nekem „csak” HITEM van.
Prof: – Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.

A professzor ezzel befejezettnek tekintette volna a szemléltetést, de a diák nem mozdul.
Diák: – Professzor úr, kérdezhetek valamit?
Prof: – Persze, kérdezz csak.
Diák: – Professzor úr, létezik-e a hő?
Prof: – Igen.
Diák: – És létezik-e a hideg?
Prof: – Igen.
Diák: – Nem, uram, téved! Nem létezik!

Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.
Diák: – Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. -273 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ELLENTÉTE a hőnek uram, hanem a HIÁNYA.
Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.
Diák: – És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?
Prof: – Igen. Hogyan beszélhetnénk AZ éjszakáról, ha nem lenne sötétség?
Diák: – Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, S azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?
Prof: – Tehát, mire akarsz utalni mindezzel, fiatalember?
Diák: – Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.
Prof: – Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?
Diák: – Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni.
Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket is megértette volna. Ha a HALÁLT az ÉLET ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte, hanem annak hiánya! És most mondja meg nekem, professzor: Ön azt tanítja a diákjainak, hogy a majmoktól származnak, így van?
Prof: – Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.
Diák: – Látta-e már valaha az evolúciót a saját szemével, uram?
A professzor megrázza a fejét.
Diák: – Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy Ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor?
Nagy zajongás támad az osztályban.
Diák: – És csak egy utolsó kérdést engedjen meg, professzor úr. Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha az Ön agyát?
Az osztály nevetésben tör ki.
Diák: – Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát? – Mivel nem érkezik válasz, a diák folytatja: – Úgy tűnik, senki sem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak?
A teremben síri csend.A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.
Prof: – Azt hiszem, a hit alapján kell elfogadnod, fiam.
Diák: – Erről van szó, uram! Ember és Isten között is a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője!

A diák neve Albert Einstein volt.

2014. november 10., hétfő

Szép nyári nap





József Attila: A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932


Zselyke 

Tegnap reggel érkezett, ő a hatodik unoka, bátyám negyedik lánya, az én negyedik unokahúgom. 
Isten hozott kicsi lány!

A verset szétszedtem, külön olvasva a hat gyerekre érdekesen hangzik.
Egyszer szűljön égő házban,
Egy, ki kezdi szabad napját,
Egy, ki szivet ad szaváért,
Egy, ki márványból rak falut,
Egy, kit tejes kebel ringat,

egyszer jeges áradásban,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki kemény mell után kap,

egyszer bolondok házában,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, ki elvet üres edényt,

egyszer hajló, szép búzában,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki győzni segít szegényt,

egyszer kongó kolostorban,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki dolgozik bomolva,

egyszer disznók közt az ólban.
egy, kit őse bőgve védett,
egy, ki kendőcskére tapos, -
egy, ki patkányt boncol élve.
egy, aki csak néz a Holdra:

2014. november 6., csütörtök

Banán

Van nekünk egy banánfánk. Helyesebben nem egy, sok van egymás mellett. 
Szegény nem ezt a klímát kedveli, így aztán téliesíteni kell. Eddig csak simán le lehetett takarni, az idén már karókat vertünk le köréje, körbefóliáztuk, ráhordtam vagy nyolc talicskányi falevelet és füvet, és ha annyira visszafagy, akkor felülről is letakarjuk. Eddig minden évben szinte a talajig visszafagyott, hogy aztán kétszeresére nőjön. 
Az idén kb. három méteres volt már.
(Mi lesz velem jövőre?)